Más irányokban történő "tehetségcsillogtatás" huszonegy. (Ennui csak a lényeg.)

Ott függött már mióta a levegőben, kimondatlanul, mintha csak magamat próbáltam volna áltatni azzal, hogy nem nevezem nevén, de hiába, valamiféle megfoghatatlan kilátástalanság érzete napról napra egyre nyomasztóbban nehezedett lelkemre.
Végül akkor ért el a robbanáspontig, amikor egy este úgy elaludtam, mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Pedig ki kellett volna vinnem a kutyát, a kukát is ki kellett volna rakni, és le kellett volna fürödnöm, hogy egy rövid, szinte szemhunyásnyi alvást követően másnap hajnalban elgyötörten, fáradtan ébredjek és folytassam a végeláthatatlan munkát a mókuskerékben. Ehelyett úgy elnyomott az álom, hogy csak nyolc órával később tértem magamhoz, kábán, hirtelen fel sem fogva, hol vagyok, vagy hogy milyen nap van. Az első ébresztőig (csak hogy biztos legyen, mindig hármat állítok, az első kettőre általában fel sem ébredek) már csak fél órám volt, így visszafeküdnöm nem lett volna értelme, csak még mélyebb kábulatba merültem volna, és biztos hogy elkések a munkából, így arra jutottam, az lesz a legcélszerűbb, ha lecsutakolok, és ha már úgyis van időm, kivételesen meg is reggelizek egy jó tea kíséretében még az indulás előtt. Azonban amint megnyitottam a zuhanycsapot, hirtelen sötétbe borult körülöttem a világ. Áramszünet.
Röviden átkoztam a balsorsot, majd egy gyors (áram hiányában meleg víz sem lévén) hideg zuhanyt követően leültem elfogyasztani a tegnap este összekészített, de elfelejtett, azóta már félig szikkadt zsömlét, szalámit és a szélein megkeményedett sajtot, leöblítve a jobb híján szintén estéről maradt fél bögre kihűlt, keserű (mert nyilván a filter is benne maradt) teával, és csak vártam az óra újabb jelzését, miszerint ideje indulni, de szinte kibírhatatlanul végtelennek tetszett az idő ott, a konyha sötétjében, a hajnal csendjében.
Mikor kiléptem a kapun, az utca néma volt és sötét, akárha halott lett volna, egyedül a kutya lelkes csaholása színezte meg némi élettel, de ahogy eltávolodtam, az is alábbhagyott és ismét elemi erővel zúdult a világra és rám egyfajta kozmikus magány.
De legalább a járatom nem késett, az is valami. Önmagában a tény, hogy vannak rajta emberek, egy kicsit enyhítette lelkem fájdalmait, azonban ez is múló tünemény volt csupán, hiszen a munkában sem várt senki, senki akinek számítanék, így lelkem bánata egy csapásra szívem bánatává is vált és az egész nap ebben a körülírhatatlan ürességben telt el.
Hazatérve a ház üres volt és még mindig sötét, de legalább a kutya örült nekem.

Suszter maradjon a kaptafánál?

Teháthogy pár hónappal ezelőtt egy korábbi, pároldalas képregény-ötletemet átdolgoztam novellának egy sci-fi/fantasy pályázatra. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, már messziről látszik rajt', hogy csak könnyed szórakozásnak szántam: inkább volt ez afféle gyakorlat, mint komoly irodalmi magaslatokba törés - nem is került be a nyertesek közé.
De ahhoz azért szerintem elég jól sikerült, hogy legalább a blogra felkerüljön.
Mutatom mit tud:
-


Egynek jó.
Az is lehet, hogy mégis visszaforgatom valamikor képregénnyé, de magamat ismerve ez még nagyon messze van, ha egyáltalán.
Mindenesetre, ha lesz még ilyesmi pályázat, ismét megpróbáljuk, vannak még kidolgozandó történeteim, amik talán jobban is működnének szöveges formátumban.
De addig is maradjunk a képregényeknél, a minap felvázoltam egy újabb pároldalast, és persze még mindig ott van a NAGYLÁB is. Többek között.

Vajon ezért egyszer majd elővesz a cancel culture?

Elkészült a pár napja mutogatott rövid képregényem, amihez egy klasszikus science-fiction toposzt, vagy méginkább klisét, az úgynevezett "utolsó ember" felállást vettem alapul.

Lássuk:



Szerintem nem vészes. Volt már rosszabb is a blogon.
A legfontosabb panellel egyébként sokáig bajban voltam, hogy mennyire legyek vagy ne legyek diszkrét, idézzem-e például a "Szexmisszió" című, régi lengyel sci-fi záróképét, vagy esetleg csak egy árnyékot lássunk, stb. Végül félúton, a sziluett-megoldásnál maradtam, az mégsem annyira naturalisztikus, de azért egyértelmű.

Alant pedig ugyanez alternatív tördelésben, ha esetleg instantgrammra is feltenném:



Na tessék, röpke hét év alatt csak beért ez is!
Igazából az elmúlt években felgyűlt jópár ehhez hasonló történet többnyire félkész ötlete, némelyik egyszer már ki is lett dolgozva, talán még tudom is, hova tettem a jegyzeteket és vázlatokat, úgyhogy alkalmasint azok is sorra kerülhetnek, de ne szaladjunk (kacsint) előre, hiszen a NAGYLÁB meg közben még sehol. Én se szeretném, ha ez lenne az új IzomYoda (ami egyszer szintén elkészül majd).

Egyelőre mutatóba:

Szóval még valamikor évekkel ezelőtt (2018?) írtam fel egy rövidebb sci-fi képregény alapötletét, amit végül tavaly december környékén dolgoztam ki rendesen, aztán márciusban, a bepótolt Inktober és March MODOK Madness miatt fellelkesülve rajzoltam meg, de csak most, június végén jutottam el a tuskihúzásig, és az utolsó oldal még így is hátravan.
Úgyhogy egyelőre mutatóba:

Aztán reményeim szerint a napokban érkezik, utána viszont már tényleg jöhet a NAGYLÁB.
Legyen így.

CSiRiP.

Ahogy tegnap mondtam, van még egy triónyi post-it rajzocs', amiket elkülönítettem a többitől, mert eléggé kilógnak a sorból.
Még számomra is nagy, vagy hát.. talán inkább csak közepes kérdőjel a dolog, annyi bizonyos, hogy valami madár, hiszen azt mondja CSiRiP.

Mutatom:

Egynek jó.
Háromnak pláne.
Na de most már tényleg foglalkozzunk a foglalkoznivalókkal.
Legközelebb egy újabb pároldalas TuFa-képregénnyel jelentkezem, utána beleállunk (kacsint) a NAGYLÁBba.

Újabb töltelék-bejegyzés.

Amint azt a cím is ígéri, jöhet egy újabb töltelék-bejegyzés, csak hogy életjelet adjak. A legutóbbi kollekció (1,2,3) óta úgyis összegyűlt még egy adag post-it cetlire rajzolt kis csuda, amiket csokorba szedtem, hogy mégis mutassanak valahogy.

Lám:



És persze külön-külön is:



Elragadó.
Lesz még egy "kiegészítő pakk" három rajzzal, ami túlságosan kilógott a többi közül, ezért teljesen szeparáltam, de azt szerintem majd csak holnap töltöm fel.
Utána tényleg összeszedem magam, és foglalkozom a foglalkoznivalókkal.

Kálmán bátyám lábát látván száját tátván kán-kánt járt t'án.

Na mármost. A blog szemfülesebb látogatóinak, ha vannak egyáltalán, feltűnhetett a linktárban az Elfmacskák instantgramm oldala. Nővérem (R, ugyebár) képregényéről van szó, és mint olyan, hébe-hóba csendestársként én is közreműködök a panelek megfelelő elrendezésének kérdésében, egyebekben. Ezúttal viszont, a hamarosan esedékes Képregényfesztiválra érkező új történethez /Elfmacskák Múzeumi Látogatása/ egy egyszerűbb, vázlatos rajzocskával is hozzájárultam. Ez lenne "a felfedező Kálmán bátya találkozása a Nagy Lábbal", mutatom:

epikus élet-halál harc, vagy közös varieté-revű?

 Maga a kép persze semmi különös, ám úgy alakult, hogy véletlenül mégis megágyaz egy potenciális Elfmacskák / NAGYLÁB crossover-történetnek, de persze ehhez előbb el kell készülni a saját lábán is megálló NAGYLÁB sztorival. Ami reményeim szerint idén tényleg elkészül, jobb esetben valamelyik későbbi képregényes rendezvényre nyomtatott formában is, de majd meglátjuk.